Philo03

BEKE OTTÓ: Egy szobautas története (részletek)

By 2017-07-25 No Comments

#FF0000 feltűnése látókörömben, majd pedig megtestesülése nem csak érzéki gépszerelmet, technikai gyöngédséget, szenvedélyt jelentett egymáshoz tökéletesen illeszkedő, ám térben elválasztott interfa­ce-eink, izgatott mozdulatlanságba dermedt csatlakozóink között. Azt is, de nem csupán azt, hanem egy­ben annak bizonyítékát, hogy a mélyben megbúvó néma adatok, bináris kódsorozatok valóban léteznek, hogy megjelennek, kirajzolódnak a látóteremet alkotó kijelzők felületén, és hogy esetenként meg lehet érinteni őket. Hogy szerelembe lehet esni. Velük is. S egyben azt is jelentheti, hogy a külső szemlélő(k) számára én sem vagyok más, csupán diszkréten közvetített adatok illékony összessége, halmaza. Ahogy időnként megjelenek, majd pedig eltűnök. Ahogy megszólalok, illetve írok, üzeneteket küldök, levelezek. Jobb esetben. Miként ők is, #FF0000 is időnként megjelenik, ír, üzen, majd pedig eltűnik, szertefoszlik; s egy harmadik személy számára mi is ugyanazt tesszük: diszkréten megjelenünk egymás előtt, majd pedig elhalványulunk, eltűnünk. Ő, a harmadik személy persze ezt nem láthatja, nem hallhatja, nem olvashatja: ez a privát chatszobák áldása.

Ami köztünk zajlik, #FF0000 és köztem, az az írás és az olvasás jövője: képzeletbeli részesülése a látás és a hallás áldásaiból. A billentyűk és az elektronika felszabadító hatása. Az érzékek boldogítóan izgalmas érintkezése. Se nem több, se nem kevesebb. De éppen elég. Kielégítő. Az, amire vágytam. Az, amire vá­gyott. Vágytunk.

Piros (#FF0000) volt életemben az első szirén, aki testté, hússá és vérré lett, akinek érinthettem digitálisan felkínált, a képzeletem által megalkotott idomait, s aki átlépte az idő falát, megváltoztatva, alapjaiban for­málva át ezzel vonalszerű képződményekből, képpontokból kibontakozó világom. Neuromantikus törté­netbe íródott, ahol mindent a szerelem töltött be. All is full of love.

Ő nem torpant meg az adatátvitel határainál, hanem átszakítva azokat minimalista berendezésű szobám­ba toppant, s letérdelt székem elé, amelyben éveket töltöttem öntudatlanságban, az adatok néma és boldo­gító egyhangúságára figyelve. Ez a szék, amely előtt lesütött szemmel és kibontott hajjal, szótlanul térdelt, kibontakozva az adatok szorításából s fölkínálva magát nekem és a gépidő szervetlen határtalanságának, váltotta meg testemet, beidegződéseimet, érzelmeimet, látókörömet s mindazt, ami korábban emberré tett. Ez a szék szabadított meg a világtól, múltamtól, a gének, a sperma és a vér örökségétől. Amused to Death. Amusing Ourselves to Death.

Úgy tűnt, valóságossá, igazivá, érezhetővé, emberivé válhatnak azok a kezdetben szégyenlősen bizony­talan, hókadt, majd pedig a visszajelzések örömtelisége hatására felbátorodó, szenvedélyesen egymást követő érintések, amelyeket fémesen csillogó interface-ek, bemeneti eszközök és kijelzők tettek lehetővé; elképzelhetővé. De miként az a későbbiekben egyértelművé vált, ez csupán álom volt. But that was just a dream. That was just a dream.

* * *

Én is a tér gyermeke vagyok, csak nem a kacskaringós, szívmelengető utcáké, a romantikus ösvényeké, a távolba tekintő partszakaszoké, amelyeket éjszakánként viharok vernek, és annak nyomait mint fájdalmas könnycseppeket a nap sugarai szárítják föl. Nem a makadámos, múltidéző sétányokon vagyok elemem­ben, hanem a megfoghatatlan, közösségi tereken, az egymásba nyíló, fájlmegosztó oldalakon és a chat­szobákban. Itt formálódom, alakul személyiségem. Itt váltam azzá, aki vagyok. S vagyok, aki vagyok. Itt és csakis itt érzem magam otthon. Itt, ahol a felhasználók egyszerre élnek minden vonal-szobában és ennek megfelelően sehol sem, egyikben sem. Itt nyílnak, jelennek meg és szállnak el előttem fényes felhasználói ablakok. A szösz-sötétben. Megérinthetem őket, bármikor. Csupán néhány mozdulat szükséges hozzá, nem lépések. Csupán néhány kézmozdulat. Váltogathatom őket, megtehetem. Az ablakokat. Ez is csak néhány kattintást igényel, billentyűkombinációt. Alt+Tab. Hüvelykujjaim már hozzászoktak a billentyűk elnyújtott használatához.

Úgy viselkednek ujjaim, mintha hangszert érintenének. Mintha állandó jelleggel egy ébenfekete hangszer testével játszanának, hangokat csalva elő belőle. Pedig itt változatlanul csönd honol. Üzenetek jelennek meg a képernyőn. Üzeneteket küldök és fogadok. Végeláthatatlan sorokban, némán követik egymást.

Itt élek, itt olvasok. Itt lépek kapcsolatba, beszélgetek, csevegek a szobák utasaival. Társaimmal. Olvasom a soraikat; ez arra utal, léteznek, élnek; valahol.

Aleš Debeljak (1961–2016) szlovén költő, író, esszéista, szociológus, egyetemi tanár.
1961-ben született Ljubljanában, 1985-ben diplomázott a Ljubljanai Egyetem Bölcsészettudományi Karának összehasonlító irodalom szakán, majd miután szociológiából PhD-tanulmányokat folytatott az amerikai syracuse-i egyetemen, a Ljubljanai Egyetem Társadalomtudományi Karán tevékenykedett. 2016. január 28-án autóbalesetben hunyt el.