Philo03

DOMBROVSZKI ÁRON: A fiktív karakterek és a lehetséges világok metafizikája

By 2017-07-25 No Comments

Bevezetés
A fiktív karakterek ontológiájával kapcsolatban gyakran felmerülő álláspont az absztrakt artefaktum el¬mélet (vagy absztrakt artefaktualizmus), amely szerint a Sherlock Holmeshoz és Harry Potterhez hasonló fiktív karakterek az aktuális világunkban is létező, ember alkotta absztrakt tárgyak.2 A legtöbben – még azok közül is, akik egyébként elvetik ezt az elméletet – úgy gondolják, hogy ez a legjobb realista opció a fiktív karakterekre nézve, szemben például a meinongianizmussal vagy a platonizmussal.3
Sok esetben azonban az absztrakt artefaktualizmusról úgy beszélnek, mintha azzal csak a fiktív karakterek természetét írhatnánk le, esetleg megemlítik, hogy az intézmények, a zeneművek, irodalmi alkotások és ehhez hasonlók is feltehetően ebbe az ontológiai kategóriába esnek; a részletes kifejtés viszont elmarad. Jelen dolgozat célja az, hogy kiterjessze az absztrakt artefaktum elméletről szóló diskurzust a lehetséges¬világ-metafizika területére, konkrétabban a lehetségesvilág-fikcionalizmusra alkalmazva.
Ehhez az első részben először felvázolom azt az ontológiai keretrendszert, amelyen belül majd a vizsgá¬lódás zajlik, illetve szót ejtek az absztrakt artefaktumok néhány jellemzőjéről és a hozzájuk kapcsolódó egzisztenciális függésről. A második részben ismertetem a mostanra bevettnek számító elméletet a fiktív karakterekkel kapcsolatban, felhasználva az első rész megfontolásait. A harmadik részben a lehetséges világok fikcionalista elméletét ismertetem, amelyet többnyire antirealista álláspontnak szoktak tekinteni.4 E rész fő konklúziója az, hogy ha a lehetséges világokat fikciónak tekintjük, akkor valójában realisták vagyunk, mert a fikciók nem mások, mint absztrakt artefaktumok.
Meta-ontológiai megfontolások
Mielőtt belekezdenénk az absztrakt artefaktum elmélet kifejtésébe, érdemes egy általánosabb vizsgálódást folytatni mind az „absztrakt”, mind az „artefaktum” fogalmát illetően. Ez azért lehet indokolt, mert az absztrakt artefaktumok bizonyos tulajdonságaik miatt nem illeszthetők bele a hagyományos ontológiai kategóriákba, ezért fontos, hogy ne a megszokott prekoncepciókkal közelítsünk az elmélethez.
Hagyományosan ugyanis absztrakt tárgyak alatt valamiféle nem térben és nem időben létező (azaz szük¬ségszerű) entitást szoktak érteni, amelyek nem állnak oksági viszonyban semmivel, szembeállítva a konk¬rét tárgyakkal, amelyek térbeliek, és okságilag hatékonyak (vö. Tőzsér 2009, 54–57). Nevezzük az ilyen téridőn kívüli, szükségszerű entitásokat platonikus tárgyaknak. Leggyakrabban a számokat, a tulajdon¬ságokat vagy a propozíciókat szokták ilyen típusú létezőnek tartani. A platonikus tárgyakat nemcsak a konkrét tárgyakkal vethetjük össze, de az absztrakt artefaktumokkal is: a két kategória közti legnagyobb különbség az, hogy az absztrakt artefaktumok időbeli létezők, tehát nem szükségszerűek, hanem kontin¬gensek. A fiktív karakterek, amelyek feltevésünk szerint absztrakt artefaktumok, jó példát szolgáltatnak az időbeliségre: Sherlock Holmes egészen addig nem létezett, amíg Conan Doyle nem hozta létre, tehát valaki, aki az antikvitásban élt, nem gondolhatott volna Holmesra.5 De nemcsak az időn kívüliség, hanem az oksági kapcsolat hiánya sem tartozik hozzá az absztrakt artefaktumok fogalmához, vagyis ezeknek oksági erőt tulajdoníthatunk. Gondoljunk csak a társadalmi intézményeinkre, ezek minden bizonnyal okságilag hatékonyak, viselkedésünkre nagy hatást gyakorolnak. (Olyan intézményekre gondolok, mint például a pénz, a házasság vagy a bíróság). Következésképpen, amikor ember alkotta absztrakt tárgyakról van szó, akkor az „absztrakt” fogalmának igen letisztult jelentést adhatunk, mely nem jelent többet annál, hogy nem térbeli létező; a robusztusabb, platonikus fogalom ellentmondásra visz ebben a kontextusban.6
Térjünk rá most az „artefaktum” fogalmára, beleértve ebbe a konkrét (térbeli) és absztrakt (nem térbeli) artefaktumokat is. Artefaktumok alatt olyan tárgyakat értünk, amelyek nem léteznek a természettől fog¬va, hanem emberek hozták létre azokat. Ez elsőre elég világos, ám az artefaktumoknak van egy zavarba ejtő sajátosságuk, ami már egyáltalán nem triviális: az, hogy nem kizárólag a megfigyelőtől független, hanem a megfigyelőtől függő valósághoz is tartoznak. Ezek megint csak nem megszokott ontológiai kate¬góriák, ezért az iménti kijelentés további magyarázatra szorul.
Az ontológiai értelemben vett megfigyelőtől függő valóság és megfigyelőtől független valóság kategóriáit John Searle vezette be, azzal a szándékkal, hogy szakítson az általa problémásnak ítélt hagyományos me¬tafizikai felosztásokkal, mint amilyen a fentebb tárgyalt absztrakt–konkrét megkülönböztetés is.7 Jelen dolgozatban használni fogom Searle felosztását, megtartva viszont az absztrakt (legyen az platonikus vagy ember alkotta) és konkrét kategóriáit is. Azt gondolom, ezek jól kiegészítik egymást és nem vezet ellent¬mondáshoz az, ha megtartjuk mindkét rendszert, együttes alkalmazásuk inkább több dolgot világossá tehet. Nézzük meg, hogy mit takarnak ezek a fogalmak.
Az elnevezések kétségtelenül nem a legszerencsésebbek, hiszen azt sugallják, hogy egyfajta „kétvilág el¬mélet”-ről van szó, de Searle nem erre gondolt: egy világ van, és az abban szereplő tárgyakat két kategó¬riára oszthatjuk fel. A felosztás szempontja az az intuitív meglátás, miszerint léteznek elmétől függő és elmétől teljesen független dolgok, de Searle kategóriái ennél többet is jelentenek.
Megfigyelőtől független valóságnak azt az objektív világot nevezzük, ami független a tapasztalatunktól, illetve attól, hogy mit gondolunk felőle, egyszóval elmefüggetlen. Akár úgy is fogalmazhatunk, hogy a ter-mészettudomány vizsgálódási körébe tartozik a megfigyelőtől független valóság kutatása, olyan tárgyaké, mint például a hegyek, a növények, a tektonikus lemezek vagy a molekulák.
Ezzel szemben a társadalomtudomány tipikusan a megfigyelőtől függő valóságot vizsgálja, mint a politikai választások vagy a gazdaság különböző problémái (vö. Searle 2000, 118). A megfigyelőtől függő valóság szűkebb értelemben véve nem más, mint az intézmények világa, azaz absztrakt artefaktumok halmaza. Tágabb értelemben beletartoznak a szubjektív mentális állapotok, például valakinek az egyéni éhségérze¬te, vagyis absztrakt artefaktumok és mentális állapotok. Ami figyelemreméltó, az az, hogy Searle szerint még a konkrét artefaktumok is rendelkeznek megfigyelőtől függő sajátosságokkal, ezért mondhatjuk azt, hogy a megfigyelőtől függő valóság kategóriája tágabb, mint az elmétől függő tárgyaké, utóbbiba ugyanis hagyományosan nem tartoznak bele konkrét, fizikai entitások. Anélkül, hogy részletesen belemennénk Searle elméletébe, nagyon leegyszerűsítve azzal magyarázhatjuk meg a kategória lényegét, hogy min¬den ember által alkotott dolog valamilyen céllal készül, vagyis funkciója van, a funkció hozzárendelése egy dologhoz pedig mentális mozzanat. A konkrét artefaktumok különleges helyzetben vannak, egyaránt függetlenek a megfigyelőtől – hiszen ha eltűnne az összes ember, ezek a dolgok fizikai konstitúciójukban megmaradnának –, de mégis függnek a megfigyelőtől abban az értelemben, hogy lényegüket funkciójuk adja – így egy elmefüggetlen világban a szék, amin ülök, már nem szék többé, hanem bizonyos fizikai tulajdonságokkal rendelkező konkrét tárgy: „Ennek a tárgynak van bizonyos tömege és bizonyos molekuláris szerkezete – ezek tőlünk füg¬getlenül léteznek. A tömeg és a molekuláris szerkezet a világ megfigyelőtől független sajátossága. Csakhogy ennek a tárgynak az is a sajátosságai közé tartozik, hogy szék. A tény, hogy szék, annak az eredménye, hogy megtervezték, elkészítették, eladták, megvásárolták és széknek használják. Az olyan sajátosságok, mint a széknek lenni, a »székség« a megfigyelőn múlnak vagy a megfigyelőtől függenek, ahol a »megfigyelő« egyaránt jelentheti a készítőt, a használót, a tervezőt és általában az intencionalitás birtokosát” (Searle 2000, 118).
Az absztrakt artefaktumok elhelyezhetők ebben a kategória-rendszerben is, hiszen maga az absztrakt artefaktum mint általános kategória csak egy másik megközelítés a létezők felosztásához. Például a mí¬toszok vagy mondák, amik maguk is absztrakt artefaktumok, kizárólag a megfigyelőtől függő társadal¬mi univerzumhoz tartoznak, mert nincsenek leírva, azaz nincs fizikai manifesztációjuk. Ezzel szemben például a Sherlock Holmes-regények, amelyeknek van fizikai megnyilvánulásuk (a könyvek) részei a megfigyelőtől független valóságnak is. Azonban ettől függetlenül, ha minden elmével rendelkező entitás eltűnne a földről, a Sherlock Holmes-történetek is megszűnnének létezni, csak papírok meg tintapacák maradnának utánuk. Hogy ez még világosabb legyen, szögezzük le, hogy az artefaktumok lényegüknél fogva ontológiailag függő entitások, más fizikai és mentális entitásoktól függ a létezésük. A függési reláció meglehetősen komplex, többféleképpen is meghatározható, ezért az alábbiakban ennek kifejtése követke¬zik Thomasson alapján.
Az ontológiai függés legáltalánosabb formája: „szükségszerűen, ha x létezik, akkor y is létezik”, ennek specifikálására pedig két szempont szerint négy út kínálkozik. A függési reláció időbeliségére nézve lehet konstans vagy történeti, az entitás természetét tekintve pedig megkülönböztethetünk merev és általános viszonyokat. Fontos továbbá, hogy ezen függési típusok között sajátos viszonyok állhatnak fenn.
Az erősebb típus ezek közül az, amikor y konstans függ x-től: „szükségszerűen, amikor x létezik y is léte¬zik”. Ha x egy partikuláré, akkor a reláció merev. Ilyen típusú relációban állnak például az egyes emberek az agyukkal, bármikor, amikor Péter létezik, Péter agya is létezik. A viszony természetesen nem csak konkrét dolgok közt állhat fenn, az a körülmény, hogy „Pál gyorsan tud futni”, konstans merev függésben van attól a másik körülménytől, hogy „Pál kétlábú”. A konstans függés lehet általános is, amennyiben a függő y entitás „folyamatosan megkívánja, hogy létezzen valami, ami instanciál egy adott tulajdonságot, még akkor is, ha nincs olyan meghatározott partikuláris dolog, ami instanciálja azt a tulajdonságot, ami¬től y függ” (Thomasson 1999, 31). Tehát például ahhoz, hogy Magyarország létezhessen, legalább egy léte¬zőnek példáznia kell a „magyar állampolgár” tulajdonságot, de ez nem kötődik semelyik egyedi létezőhöz (vö. Thomasson 1999, 30–31).
A másik fontos és gyakori típusa a függési relációnak a történeti függés, ennek formája a következőkép¬pen fogalmazható meg, amennyiben y történetileg függ x-től: „szükségszerűen, y létezése egy bizonyos ideig megkívánja x létezését is.” Ez a függési reláció egy gyengébb típusa, hiszen nem szükséges, hogy az y létezését alapozó x entitás mindvégig létezzen. Hasonlóan az előbbihez, itt is beszélhetünk merev és álta¬lános viszonyokról. Merev történeti függésről akkor beszélhetünk, ha x egy adott partikuláré, ilyen típusú függésben áll minden ember a szüleitől: megszületésünk után már – metafizikai értelemben véve – fenn tudjuk tartani magunktól is létezésünket, így nem függünk tőlük. Általános történeti függésre nehezebb példát találni, Thomasson a kémiai katalizátorok és a napbarnulás esetét hozzák fel: ahhoz, hogy Péter bőre lebarnuljon, szükség van egy meghatározott időintervallumra és UV fény jelenlétére, azonban nincs olyan partikuláris UV fénysugár, ami a folyamathoz szükséges lenne, Péter bőre pedig az UV fény jelen¬léte után is megőrzi színét egy ideig (vö. Thomasson 1999, 32–33).
Jelenlegi céljaink szempontjából az ontológiai függés e négy típusának ismerete elegendő, végül hátravan még ezek között egy fontos viszony feltárása: mind a konstans, mind a történeti függés tranzitív reláció. Ha szüleinkkel merev történeti függésben állunk, szüleink pedig az ő szüleikkel állnak ugyanebben a relációban, akkor mi is merev történeti függésben állunk a nagyszüleinkkel.
Fiktív karakterek
Alkalmazzuk most a fentebb ismertetett absztrakt artefaktum elméletet a fikciókra és a fiktív karakterekre. Bár absztrakt artefaktumok kapcsán beszélhetnénk hasonlóan a játékokról, a zeneművekről, a társadalmi intézményekről vagy akár magáról a nyelvről, mégsem teljesen ad hoc döntés a fiktív karakterek példáját választani, hiszen a szakirodalomban leginkább ezzel foglalkoznak, így olyan témát érintünk, amelyet már többen is kifejtettek.
Fontoljuk meg legelőször azt a kérdést, hogy miért kell egyáltalán a fiktív karaktereket létezőnek tekinteni és elhelyezni valamelyik ontológiai kategóriába, ahelyett, hogy egyszerűen – kapcsolódva a common sense meggyőződéseinkhez – azt mondanánk: nem léteznek fiktív karakterek. A fiktív karakterekkel kapcso¬latos realizmus mellett azt gondolom, talán a legerősebbek azok az érvek, amelyek a nyelvfilozófia felől indulnak ki.
A nyelvfilozófiai motivációk közül itt csak egy szemantikai jellegű érvet említenék meg, amit a magam részéről döntő fontosságúnak tekintek. Ez a közvetlen referenciaelméletet (KRE-t) veszi kiindulópontul, amelynek lényegi eleme az, hogy a tulajdonnév jelentése maga a megjelölt dolog, így, ha nem létezik a do¬log, amit a név megjelöl, nem értjük meg a nevet. Következésképpen a KRE képviselőinek ki kell zárniuk, hogy léteznek jelölet nélküli, úgynevezett üres nevek. A legjobb mód az üres nevek kizárására az, ha fel¬tételezünk valamiféle jelölet-pótlékot, ami az üres név referenciájaként szolgál.8 Ezért fogjuk feltételezni, hogy mégis léteznek fiktív karakterek, amik absztrakt artefaktumok, mert ezek a létezők fogják betölteni a jelölet-pótlékok szerepét. Mivel többen is érvelnek amellett, hogy Kripke népszerű merev jelölők elmélete (Kripke 2007) maga után vonja a KRE-t, így a problémával neki és követőinek is szembe kell nézniük.9
A legsikeresebbnek mondható nyelvfilozófiai elméleteink – Kripke merev jelölők tézise és a KRE, – tehát nem tudnának működni akkor, ha a fiktív neveknek nem lenne referenciájuk.10 Innen megközelítve, legi¬tim érvelés lehet a jelölet-pótlékok bevezetéséhez pusztán erre a pragmatikai aspektusra hivatkozni: mivel a nyelvhasználatot, a kommunikációt sikeresen leíró elméleteink, amelyeket jelenleg igaznak tartunk, megkívánják ezek létezését, így célszerűbb bevezetnünk az ontológiánkba a fiktív karaktereket. Olyan ez, mint a fizikai elméletünk által jósolt kvarkok, mezonok esete, amelyek létezését mint hipotetikus entitá¬sokét a fizikusok elfogadják. Amennyiben a jövőben előállunk a megnevezésre, illetve a kommunikációra nézve plauzibilisebb elméletekkel, amelyek nem feltételeznek jelölet-pótlékokat, akár le is mondhatunk a fiktív karakterek bevezetéséről. Jelenleg azonban nem nagyon akadnak ilyen elméletek.
Elfogadtuk tehát, hogy felvesszük az ontológiánkba a fiktív karaktereket. Ami a kategorizálásukat illeti, jelen dolgozatban nem kívánok érvelni amellett, hogy a fiktív karakterek absztrakt artefaktumok (ehhez lásd 3. lábjegyzet). A következőkben inkább a fiktív karakterek létrehozásával és ontológiai függési viszo¬nyaival kívánok foglalkozni.
A fikciók és a bennük szereplő fiktív karakterek létrehozása meglehetősen összetett folyamat, de mivel az absztrakt artefaktum elmélet egyik legnagyobb kihívása az, hogy választ találjon a létrehozás körül¬ményeivel kapcsolatos problémákra, nehéz megkerülni az erről való számadást.11 Feltételezésem szerint fikciókat, fiktív karaktereket hasonlóan hozzuk létre mint a társadalmi intézményeket.12 A folyamathoz szükség van néhány elengedhetetlen feltételre: a kollektív intencionalitás meglétére, egy nyelvre és az adott nyelvet megértő és használó kulturális közösségre, léteznie kell egy mindenki által megértett és elfo¬gadott kontextusnak vagy nyelvjátéknak, amiben tudjuk, hogy fikcióval van dolgunk (megkülönböztetve a fikciókat a hazugságoktól), valamint szerzőnek, aki létrehozza a fikciót, fiktív karaktert vagy bármilyen absztrakt artefaktumot.
A fiktív karakterek létrehozása feltehetően kétlépcsős folyamat. Az első lépésben a szerző megálmodja nagy vonalakban a történetet és a benne szereplő fiktív karaktereket. Ez a lépés még episztemológiailag szubjektív, csak mentális eseményekről van szó. A szerző nevet is ad ezeknek a karaktereknek, a tényle¬ges jelölet egy mentális entitás, bár a fiktív nevet minden esetben színlelve használja, vagyis úgy csinál, mintha valódi emberekről lenne szó. A színlelés [pretense] kulcsfontosságú az elméletben, Salmon ezt a színész hasonlattal szemlélteti: amikor a Keresztapa című filmet nézzük, úgy teszünk, mintha Marlon Brando nem más lenne, mint Don Corleone. Az író hasonlóan jár el, a gondolataiban létező, mentális természetű fiktív karakterről úgy gondolkodik és beszél, mintha hús-vér ember volna.13
A szerző, mivel egy kulturális közösség tagja, rendelkezik egy bizonyos Háttérrel az őt körülvevő intéz¬ményi valóság működésére nézve.14 Tudja, hogy bizonyos X cselekedetek K kontextusban történetme¬sélésnek számítanak, mert létezik a történetmesélés intézménye. Ez lehetővé teszi, hogy a szerző törté¬netét fikcióként interpretálják, és ne pedig hazugságként vagy a valóság téves leírásaként. A szándékok tekintetében ez különbözteti meg a fikció íróit a mítoszok szerzőitől, utóbbiak általában igaznak szokták tekinteni a mitikus történeteket.
A második lépés a szerző gondolataiban összeállt történet elbeszélése vagy leírása, amely során metafi¬zikai mozzanat történik. Az eddig mentális természetű fiktív karakter absztrakttá válik, ezt az „átválto¬zást” az episztemológiailag objektív mivoltától kapja. A folyamat analóg megfogalmazott gondolataink kimondásával: amikor arra gondolok, hogy „az előttem lévő asztal barna” akkor ez egy privát, mentális gondolat, de amikor ezt leírom vagy kimondom, maga ez a kijelentés már absztrakt természetű és min¬denki számára hozzáférhető.
A fiktív karakter létrehozásában tehát – a nyilvánossá tétel után – még egy további fontos szempont a karakter kollektív felismerése.15 Csak akkor fog a szerző fiktív karaktert létrehozni, ha az olvasók tisztá¬ban vannak vele, hogy egy fikciót olvasnak, és a benne szereplő karakterek nem léteznek. Joggal élhetünk azzal a feltételezéssel, hogy amikor egy tulajdonnév eljut hozzánk egy oksági-történeti láncon keresztül, akkor kapunk bizonyos információkat arról, hogy milyen természetű a referencia.16 Például amikor va¬laki kezébe vesz egy Harry Potter-kötetet, már az első oldaltól világos lesz számára, hogy Harry Potter egy fiktív karakter. Ez a történetmesélés szabályrendszerének és e szabályok felismerésének köszönhető, amiért például a Harry Potter-könyvek a könyvesboltokban a fikciók közé lettek elhelyezve, nem pedig a történelmi személyek önéletrajzai közé.
Mindezek azonban nem lennének lehetségesek az irodalmi alkotások nélkül, amelyekben a karakterek szerepelnek. Kapcsolódó fikció nélkül nehezen tudnánk fiktív karaktereket létrehozni, vagy legalábbis homályos volna a létrehozás célja. Az irodalmi alkotások a fiktív karakterekhez hasonlóan absztrakt ar¬tefaktumok. Ez talán nem annyira intuitív meglátás mint a fiktív karakterek esetében, hiszen sokan gon¬dolhatják, hogy az irodalmi alkotás például egy könyvpéldány maga. Ez abból a szempontból problémás, hogy így az irodalmi alkotást papírlapokon lévő tintapacákra redukálnánk, holott nem erről van szó: egy irodalmi alkotás feltételez értelmes nyelvhasználó közösséget is, akik képesek interpretálni a könyvekben leírt történeteket. Ha az adott kulturális és nyelvi közösség minden tudatos tagja meghal vagy az adott nyelv tűnik el, amin a történetet írták, akkor hiába vannak meg a könyvpéldányok, az irodalmi alkotás megszűnik létezni (vö. Thomasson 1999, 11). Jó okunk van tehát az irodalmi alkotást többnek tekinteni mint az adott könyvpéldányt mint fizikai entitást, feltételezésünk szerint tehát ezek is absztrakt artefak¬tumok.
Felmerülhet a kérdés, hogy a létrehozás során az irodalmi alkotásoknak vagy a fiktív karaktereknek van-e elsőbbségük. Kripke amellett érvel, hogy a fiktív karakterek a történetmesélés vagy történetírás során jönnek létre, azaz az irodalmi alkotás az, ami elsődleges:
„a fiktív karakter tehát egy absztrakt entitás. Konkrét cselekvések által létezik, mint a történetme¬sélés, színdarabok írása, regények írása és hasonlók, amelynek kritériumait nem próbálom meg precízen körvonalazni, de amelyeknek bizonyára megvan a nyilvánvaló intuitív karakterük” (Krip¬ke 2013, 73).
Salmon ezzel szemben foglal állást:
„nézetem szerint a fiktív karakter egy bizonyos értelemben elsődleges a fikcióhoz képest, amely¬ben a karakter megjelenik. Ezzel szemben Kripke azt gondolja, hogy a fiktív karakter nem létezik addig, amíg a fikció kéziratát nem publikálták. Ez a súlyos megszorítás szinte biztos nincs jelen abban, ahogyan a fikció írói látják magukat vagy karaktereiket. De még akkor is ha így volna, nem következne belőle az, hogy a fikció írása közben a szerző a fiktív nevet nem-referáló névként hasz¬nálná” (Salmon 2005, 78. 43. lábjegyzet).
A kérdésben azt gondolom, Kripkének van igaza, mégpedig azért, mert Salmon figyelmen kívül hagyta a fiktív karakter létezésének egyik feltételét, a felismerést. Ameddig nem ismeri fel valaki a fiktív karaktert fiktív karakterként, addig nem beszélhetünk arról, hogy létezne. A felismeréshez pedig meg kell hallgat¬nunk vagy el kell olvasnunk az irodalmi alkotást is, amelyben a karakter megjelenik. Salmon téved azon a ponton, hogy ez azzal járna, hogy az alkotás folyamata közben az író nem referál: ám ekkor még csak a jelölet-pótlékra és nem a fiktív karakterre (lásd: 15. lábjegyzet).
A fentiek remélhetőleg egy közelítő képet adnak arra nézve, hogyan születnek a fiktív karakterek. Nézzük meg most, mik a létezésükhöz elengedhetetlen függési relációk – hiszen mint fentebb már említettem, minden absztrakt artefaktum létezésében más entitásoktól függ. A fiktív karakterek, amint erre már lehet következtetni, szerzőik mentális aktusaitól és az irodalmi alkotásoktól függnek. A szerzők mentális ak¬tusaival merev történeti függésben állnak: a létrehozásért partikuláris mentális események a felelősek és miután a fiktív karakter létrejött, már nincs szükség az alkotóra ahhoz, hogy létében fennmaradhasson; sőt, egyes fiktív karakterek túlélik szerzőjüket. Az irodalmi alkotásoktól való függés azonban általános és konstans: nem lényeges az, hogy egy adott irodalmi alkotásról legyen szó, tehát például Sherlock Holmes akkor sem szűnik meg létezni, ha az egyik novella a sok közül, amelyben szerepel, eltűnik. Másrészről azonban, legalább egy irodalmi alkotásnak feltétlenül léteznie kell, amelyben a fiktív karakter megjelenik, ha valamennyi eltűnik, akkor a fiktív karakter is megszűnik létezni.17
Az elemzést folytathatjuk az irodalmi alkotásokra rátérve. Az irodalmi alkotás szintén merev történeti függésben áll a szerzője mentális aktusaival, hasonlóan a fenti okhoz. Emellett általános konstans függés¬ben áll könyvpéldányoktól vagy emlékektől, amelyekben az adott irodalmi alkotás megjelenik. Mindezek előfeltétele a nyelvhasználó közösség és az erre épülő társadalmi valóság a történetmesélés intézményével.
Lehetséges világok
A következőkben felállítok egy párhuzamot a fikciók és a lehetséges világok között. Ennek során, fi¬gyelembe véve a fentieket, láthatóvá válik, hogy a szakirodalomban antirealistaként bemutatott fikcio¬nalizmus valójában egy realista álláspont, amely elköteleződött a lehetséges világok létezése mellett. A tárgyalást célszerű a lehetséges világ fogalmának bevezetésével kezdeni, majd a három legnépszerűbb álláspontot áttekinteni.18 Hétköznapi beszélgetéseink során mindannyian használunk modális kifejezéseket, olyanokat, mint pél¬dául „lehetséges”, „lehetetlen”, „szükségszerű”, „esetleges” és így tovább, ezekről pedig azt is gondoljuk, hogy értelmesek és a velük alkotott mondatok igazak vagy hamisak. Feltehetően mindenki egyetértene azzal, hogy az előttem lévő asztal lehetne kék is, holott aktuálisan barna színű. Ezek a lehetségességgel kapcsolatos kijelentések tényellentétes szituációkról szólnak, olyan helyzetekről, ahogyan a dolgok ala¬kulhattak volna. E tényellentétes szituációkat Kripke nyomán a lehetséges világ beszédmóddal szokták megragadni: a fenti tényellentétes kijelentés átfogalmazható úgy is, hogy vannak olyan lehetséges világok, ahol az előttem lévő asztal kék (és nem barna, mint a mi aktuális világunkban).
A filozófiai probléma ezzel kapcsolatban akkor merül fel, ha rákérdezünk a lehetséges világok mibenlé¬tére, természetére. Három alapvető válasz adható erre a kérdésre: a genuin realizmus szerint a lehetséges világok tényleg léteznek, méghozzá olyan módon, ahogyan a mi aktuális világunk is. Az ersatz realizmus szerint szintén léteznek lehetséges világok, de ezek absztrakt entitások. A fikcionalizmus szerint ellenben nem léteznek lehetséges világok, azok pusztán hasznos fikciók.
A genuin realizmus David Lewis nevéhez köthető (Lewis 1986), talán a legismertebb álláspont a realista elképzelések között. Az álláspont szerint a különböző (végtelen számú) világok ontológiailag ugyanolyan kategóriába esnek, mint a mi aktuális világunk – tehát konkrétak –, a mi világunkat pusztán az a gyakor¬lati megfontolás tünteti ki a többi közül, hogy mi éppen ebben élünk. Lewis a világokat nem úgy gondolja el, mint a távcsővel megfigyelhető távoli galaxisokat, hanem mint téridőbeli, oksági részeinek mereológiai összessége, vagyis egy nagy fizikai tárgy. A különböző világok között tehát nincs átjárás. Lewis elmélete bővelkedik erényekben, azonban mégis kevés követője akad, melynek legfőbb oka a hitetlenkedő pillan¬tások ellenvetés: alapvető intuitív meggyőződésünk az, hogy aktuális világunk ontológiailag kitüntetett, Lewis elmélete pedig ennek fényében hihetetlennek tűnik.19 A hitetlenkedő pillantások ellenvetés életet adott a realizmus egy másik formájának, amely már más, vélekedéseinknek megfelelőbb metafizikai kate¬góriába helyezi a lehetséges világokat.
Az ersatz realizmus szerint a lehetséges világok absztrakt entitások, amelyek hasonlóan a genuin realiz¬mushoz, a világ körülményeinek lehetséges és lehetetlen módjait reprezentálják. Az ersatz realizmussal kapcsolatban azonban többféle elgondolás is létezik, egyesek a reprezentálást piktoriális módon gondol¬ják el (képi ersatzizmus), míg mások megmagyarázhatatlan primitívumnak tartják azt (mágikus ersatz¬izmus). A leggyakoribb álláspont talán a nyelvi ersatzizmus, annak is az a változata, amely propozíciók maximális és konzisztens halmazaként gondol egy lehetséges világra.20 Ami a jelen tárgyalás szempont¬jából fontos, az az, hogy az ersatzisták döntő többsége platonikus – tehát nyelv és elmefüggetlenül létező, téridőn kívüli – entitásokként gondol a lehetséges világokra.
A lehetséges világokkal kapcsolatos realista elméleteket az a meglátás tartja életben, hogy a beszédmód által adott kijelentések a hétköznapi modális kijelentéseink parafrázisai, amelyeket szó szerint igazak¬nak tartunk: az, hogy „az előttem lévő asztal barna”, ekvivalens azzal, hogy „van olyan lehetséges világ, amelyben az előttem lévő asztal barna”. Utóbbi mondatból pedig már következik az, hogy „van olyan, hogy lehetséges világ”. Mégis sokan vannak azok, akik praktikus megfontolások miatt meg akarják tartani a lehetségesvilág-beszédmódot, de nem akarják vállalni azt a következményt, hogy a lehetséges világok valóban léteznek.
Az ő számukra megfelelő antirealista alternatívát nyújthat a lehetségesvilág-fikcionalizmus.21 A fikcionaliz¬mus működése hasonló ahhoz, ahogy a fikcionális diskurzus mondatait egy fikciós operátorral elemezni szokták. Vegyük a következő kijelentést: „Sherlock Holmes a Baker Street 211B szám alatt lakik.” Ez a tárgy-fikcionális mondat22 szó szerint véve hamis, hiszen ha megpróbálnánk felkeresni Holmest az adott címen, nem járnánk sikerrel. Az „f fikció szerint p” fikciós operátort alkalmazva azonban képezhetünk olyan meta-fikcionális mondatot, ami már szó szerint véve igaz: „A Sherlock Holmes fikció szerint Sher¬lock Holmes a Baker Street 211B szám alatt lakik”. A trükk az, hogy a fikcionális diskurzusban használt tárgy-fikcionális mondatokat meta-fikcionális párjuk rövidítéseként értelmezzük, így intuícióinknak megfelelően értelmes és igaz mondatokat kapunk Holmesról.23
A lehetségesvilág-fikcionalisták e megoldás analógiájára gondolják el a modális kijelentések elemzését: „az előttem lévő asztal lehetne barna” állítás valójában rövidítése annak, hogy „a lehetséges világok fikci¬ója szerint van olyan lehetséges világ, amelyben az előttem lévő asztal barna”. Ezáltal első ránézésre meg¬szüntettük az ontológiai elköteleződést, hiszen nem úgy tekintünk a lehetségesvilág-elméletre, mint ami igaz módon leírja a valóságot, benne a létező lehetséges világokkal, hanem pusztán fikcióként gondolunk rá, akárcsak Conan Doyle Sherlock Holmes történeteire. Ezzel kapcsolatban a problémák akkor kerülnek a felszínre, ha a fikcionalisták fikciójának ontológiájára kérdezünk rá.24
A lehetségesvilág-fikcionalizmussal szemben már konkrétan megfogalmazták azt az ellenvetést, hogy valójában nem más, mint álcázott lehetségesvilág-ersatzizmus (l. Nolan 1997); ennek magva pedig az a meglátás, hogy a fikcionalisták is elfogadják a propozíciók létezését, és az a bizonyos fikció valójában nem is lehet más, mint propozíciók halmaza. Erre a meglátásra azt lehetne válaszolni,25 hogy bár a fik¬cionalista is elfogadja az absztrakt (platonikus) entitások létezését, de a lehetséges világokra úgy tekint, mint amik csak a fikció alapján léteznek, tehát fikcionális entitásként kezeli őket. Az ersatz realista ezzel szemben azonosítja a lehetséges világokat a propozícióhalmazokkal, és kvantifikál ezek felett, szemben a fikcionalistával.
A védekezés nem tűnik meggyőzőnek, mintha csak eggyel odébb tolnánk a problémát, hiszen a fikcioná¬lis entitások is valamik. Azt gondolom, hogy az elmélettel szemben megfogalmazott kritika jó úton halad, és a lehetséges világ fikcionalizmus valóban egy realista álláspont. A világok természetére vonatkozóan azonban nem a platonizmus, hanem az absztrakt artefaktualizmus a helyes álláspont. Ahogy a regények és egyéb fikciók esetében is a írók hozzák létre a fikciót és a benne szereplő karaktereket, úgy a lehetséges világok fikcióját filozófusok hozták létre a modális állítások elemzésére. A lehetséges világok tehát nem konkrét dolgok és nem is elmefüggetlenül, téridőn kívül létező entitások, hanem egy általunk létrehozott elmélet, amely nincs jelen az objektív, megfigyelőtől független valóságban.26
Következtetések
Ehhez a meglátáshoz hosszú úton jutottunk el, látszólag egymással összefüggésben nem álló területeket vizsgálva. Az első részben először mélyreható fogalmi elemzésnek vetettük alá az „absztrakt artefaktum” fogalmát, összevetve a konkrét tárgyakkal és az olyan természeti tárgyakkal (nem-artefaktumokkal), amelyek elmefüggetlenül léteznek. Ebben a részben emellett bevezettem két kategóriarendszert, a „ha¬gyományos” ontológiai kategóriákat, mint a „konkrét” és „absztrakt”, valamint a John Searle által használt „megfigyelőtől függő” és „megfigyelőtől független” valóság kategóriáit, rámutatva arra, hogy a két rend¬szer egymást kiegészítve jól használható, különös tekintettel az absztrakt artefaktumok kategóriájának pontosabbá tételéhez. Szó volt továbbá arról is, hogy az absztrakt artefaktumok, mivel nem jöhettek volna létre és nem maradhatnának fenn létükben emberek nélkül, lényegileg függő entitások.
Az absztrakt artefaktumok fogalmának tisztázása után a második részben először amellett érveltem, hogy ahhoz, hogy a legfontosabb nyelvfilozófiai elméleteink (a merev jelölők tézis, vagy a KRE) működhessenek, ki kell küszöbölnünk a nyelvből a jelölet nélküli, úgynevezett üres neveket. Ez azt jelenti, hogy a fiktív neveknek, mitikus és hipotetikus entitások neveinek jelöletet kell adni. Magyarán el kell fogadnunk, hogy szó szerint léteznek fikciók és a bennük szereplő fiktív karakterek, olyan értelemben, ahogyan elfogadjuk az asztalok, székek, fák, hegyek vagy elektronok létezését. A posztulált jelölet-pótlékok az absztrakt arte¬faktumok ontológiai kategóriájába esnek. Ezután a fiktív karakterek létrehozásával foglalkoztunk, mivel a szakirodalomban az az egyik legkomolyabb ellenvetés az absztrakt artefaktualizmussal szemben, hogy nem képes magyarázni az entitások létrejöttét. Végül pedig az első részben ismertetett általános függési elméletet alkalmaztuk a fikciókra és a fiktív karakterekre.
A végső konklúzióhoz a harmadik részben bemutattunk egy látszólag antirealista koncepciót, amely a lehetséges világokra úgy tekint, mint a fikciókra. Ezután analógiát állítottunk a második részben tárgyalt fikciókkal és fiktív karakterekkel. A második rész alapján a fikciók és a bennük szereplő entitások létező tárgyak, nem mások, mint absztrakt artefaktumok. Ha a lehetséges világok elmélete is fikció, akkor annak is léteznie kell, a benne szereplő lehetséges világokkal együtt, amelyek szintén absztrakt artefaktumok. A lehetségesvilág-fikcionalisták stratégiájáról tehát, hogy a lehetségesvilág-beszédmódot megőrizve marad¬janak antirealisták, alaposabb vizsgálat után kiderült, hogy nem működő koncepció.
1 A tanulmány az Emberi Erőforrások Minisztériuma Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült.
2 Ilyen álláspontot képvisel többek közt Thomasson 1999, Kripke 2013, Salmon 2005, Searle 1979.
3 Sainsbury 2010 a realista álláspontok közül az absztrakt artefaktualizmust tartja a legjobbnak, bár maga irrealista pozíciót fog¬lal el. Más elméletekkel szemben az absztrakt artefaktum elmélet előnyeihez lásd Zvolenszky Zsófia cikksorozatát: Zvolenszky 2012, 2014, 2015. A cikkekre válaszol: Tuboly 2015.
4 Legalábbis a lehetségesvilág-fikcionalizmus erős változatát. A gyenge változatot agnosztikusnak tartják. A megkülönböztetés¬ről bővebben: Nolan 2016.
5 Persze vannak olyanok, akik Sherlock Holmest platonikus vagy meinongi tárgynak tekintik, ők nem fognak egyetérteni ab¬ban, hogy a fiktív karakterek időbeli létezők.
6 Az, hogy a fiktív karakterek absztraktak és nem konkrétak, az úgynevezett kategóriahiba-ellenvetés megfogalmazásához vezet. Lásd: Sainsbury 2010. Válasz az ellenvetésre: Zvolenszky 2013, Dombrovszki 2015a.
7 Vö. Searle 1995, 1–29; 2000, 113–132. Searle újabban ezeket a kategóriákat „intencionalitástól függő”-nek és „intencionalitás¬tól nem függő”-nek nevezi. Searle 2010, 17.
8 A KRE egy jól kifejtett változatához lásd: Recanati 1993. Rövid összefoglalót ad a témáról Lycan 2008, 45–62.
9 Lásd Soames 2002. A problémát Kripke is látta, és – bár nem köteleződött el KRE mellett – 1973-as John Locke előadásaiban az artefaktualizmust támogatja. Lásd Kripke 2013.
10 Az egyszerűség kedvéért most ebbe a csoportba sorolom még a mitikus entitások neveit (Pegazus, Herkules), vagy a hipoteti¬kus entitások neveit (flogiszton, Vulcan-bolygó) is. Releváns tekintetben ezek nem különböznek a fiktív nevektől.
11 Tuboly 2015 például alapvetőnek tartja a kérdés megválaszolását.
12 Vagyis végső soron beszédaktusokkal. Lásd Searle 2010.
13 Vö. Salmon 2005, 79–80, bár Salmon nem beszél mentális természetű jelölet-pótlékról.
14 A Háttér általános „tudni-hogyan” ismereteket tartalmaz a társadalmi valóság működésére nézve. Képességek, diszpozíciók, a legáltalánosabb ismeretek tartoznak ide. Vö. Searle 1995, 127–147. Fontos megjegyezni, hogy a Háttér működése nem tu¬datos, az író a fikció és a fiktív karakterek létrehozásakor természetesen semmilyen intézményi szabályt nem követ expliciten. Zvolenszky 2016 amellett érvel, hogy a fiktív karakterek létrehozása nem tudatos folyamat.
15 A KR elmélet ennél többet követel: minden tulajdonnévnek kell, hogy legyen referenciája. Egy visszafogott ajánlat: különböz¬tessük meg a jelölet-pótlékokat a fiktív karakterektől. A jelölet-pótlékok minden, konkrét referenciával nem rendelkező névhez „hozzátapadnak” mint teoretikus entitások, amelyet az elméletünk feltételez. A fiktív karakterek olyan speciális jelölet-pót¬lékok, amelyek a történetmesélés intézményébe vannak beágyazódva. Vegyük a következő példát: egy étteremben vagyok, és miután fizetési igényem jeleztem, a pincér egy ötszámjegyű számlát nyom a markomba. Erre én azt felelem, hogy mennem kell, de öt percen belül itt lesz János, aki a testvérem, és ő kiegyenlíti majd a számlát helyettem is – ezután pedig gyorsan elvi¬harzom. Valójában csak ki akartam bújni a fizetés alól és soha nem is volt testvérem. János említésekor létrehoztam ugyan egy jelölet-pótlékot, de nem hoztam létre semmilyen fiktív karaktert.
16 Ahogy ezt Thomasson 2003, 216 is feltételezi.
17 Vö. Thomasson 1999, 35–36. Ez a meglátás egyébként a fenti Kripke–Salmon vitában szintén Kripke mellett szól.
18 Az alábbiakban csak igen felületes bemutatásra van mód, a téma azonban gazdag magyar nyelvű szakirodalommal rendelke¬zik. Jó áttekintést nyújtanak magyarul például Tőzsér 2009 és Huoranszki 2001 vonatkozó fejezetei.
19 Vö. Rosen 1990, 330. Az érv mindenesetre ebben a formában nem legitim, egy szabatos megfogalmazáshoz lásd: Bács–Kocsis 2011, 173–174.
20 Például: Adams 1974, Inwagen 1986.
21 Rosen 1990.
22 A tárgy-fikcionális és meta-fikcionális megkülönböztetést, bár már Kripke 2013 is használta, ezzel a névvel Salmon 2005 vezette be. Tárgy-fikcionálisak azok a mondatok, amelyek nem tartalmaznak explicit fikciós operátort („az f fikció szerint p”) szemben a meta-fikcionális mondatokkal, amelyek előtt szerepel ez az operátor.
23 A fikcionális diskurzus részletes elemzéséhez lásd Dombrovszki 2015c.
24 Az alábbiak Tuboly 2012 meglátásaira épülnek.
25 Ahogy azt Woodward 2011 teszi.
26 Persze különösnek hathat az a meglátás, hogy a lehetséges világ fikcionalizmus képviselői tévedtek saját álláspontjukkal kap¬csolatban, mert antirealistának gondolták magukat, és kiderült, hogy valójában realisták. Ez a tévedés pusztán abban áll, hogy nem kérdeztek rá az elméletük alapjait képező fikciók természetére. Ezen a ponton fontosnak tartom megjegyezni, hogy a fikcionalizmusnak létezik egy filozófiailag kevéssé érdekes neutrális változata, amely agnosztikus a lehetséges világok létezését és természetét illetően. A kritikák erre a gyenge változatra nem, csak az antirealistákra vonatkoznak. Vö. Tuboly 2012, 88–89.

Irodalom
Adams, Robert. 1974. Theories of Actuality. Nous 3: 211–231.
Bács Gábor–Kocsis László. 2011. Lewis a világok sokaságáról. Magyar Filozófiai Szemle 4: 153–177.
Dombrovszki Áron. 2015a. Sainsbury érvéről az absztrakt artefaktualizmus ellen. In Annona Nova VII., szerk. Rétfalvi P. Zsófia, Vörös Eszter. 21–31. Pécs: Kerényi Károly Szakkollégium.
Dombrovszki Áron. 2015b. Kripke merev jelölők tézisének metafizikai következményei. In XIV. Országos – Grastyán Konferencia Előadásai, szerk. Tuboly-Vincze Gabriella. 7–15. Pécs: Grastyán Endre Szakkollégium.
Dombrovszki Áron. 2015c. Referálnak-e a fiktív nevek? Kripke és Salmon a negatív egzisztenciális állítá¬sokról. Elpis 15: 77–94.
Huoranszki Ferenc. 2001. Modern metafizika. Budapest: Osiris Kiadó.
Kripke, Saul. 2007. Megnevezés és szükségszerűség. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Kripke, Saul. 2013. Reference and Existence. The John Locke Lectures. New York: Oxford University Press.
Lewis, David. 1986. On the Plurality of Worlds. Oxford: Basil Blackwell.
Lycan, William G. 2008. Phylosophy of Language. A Contemporary Introduction. New York: Routledge.
Nolan, Daniel. 1997. Three Problems for ’Strong’ Modal Fictionalism. Philosophical Studies 87: 259–275.
Nolan, Daniel. 2016. Modal Fictionalism. In The Stanford Encyclopedia of Philosophy, szerk. Edward N. Zalta. <http://plato.stanford.edu/archives/spr2016/entries/fictionalism-modal/>. (2016. szept. 28.)
Recanati, Francois. 1993. Direct Reference. Oxford: Blackwell Publishers.
Rosen, Gideon. 1990. Modal Fictionalism. Mind 99: 327–354.
Salmon, Nathan. 2005. Nonexistence. In Metaphysics, Mathematics and Meaning. 50–90. New York: Oxford University Press.
Searle, John. 1979. The logical status of fictional discourse. In Expression and Meaning. 58–75. New York: Cambridge University Press.
Searle, John. 1995. The Construction of Social Reality. London: Penguin Books.
Searle, John. 2000. Elme, nyelv és társadalom. Budapest: Vince Kiadó.
Searle, John. 2009. Beszédaktusok. Budapest: Gondolat Kiadó.
Searle, John. 2010. Making the Social World. New York: Oxford University Press.
Soames, Scott 2002. Beyond Rigidity. The Unfinished Semantic Agenda of Naming and Necessity. New York: Oxford University Press.
Thomasson, Amie L. 1999. Fiction and Metaphysics. Cambridge: Cambridge University Press.
Thomasson, Amie L. 2003. Speaking of Fictional Characters. Dialectica 57: 205–223.
Tőzsér János. 2009. Metafizika. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Tuboly Ádám Tamás. 2012. A lehetséges világok fikcionalista elméletének nehézségei. Elpis 11: 83–97.
Tuboly Ádám Tamás. 2015. Zvolenszky és az artefaktualizmus: de akkor most ki alkotta meg Harry Pottert? Magyar Filozófiai Szemle 3: 137–153.
Van Inwagen, Peter. 1986. Two Concepts of Possible Worlds. Midwest Studies in Philosophy 11: 185–213.
Woodward, Richard. 2011. Is Modal Fictionalism Artificial? Pacific Philosophical Quarerly 92: 535–550.
Zvolenszky Zsófia. 2012. Against Sainsbury’s Irrealism About Fictional Characters: Harry Potter as an Abstract Artifact. Magyar Filozófiai Szemle 4: 83–109.
Zvolenszky Zsófia. 2013. Gombóc Artúr mint emberalkotta absztrakt tárgy: Miért hibás Sainsbury kate¬góriahiba-ellenvetése? In Nehogy érvgyűlölők legyünk. Tanulmánykötet Máté András 60. születésnapjá¬ra, szerk. Zvolenszky Zsófia, Molnár Attila, Mekis Péter et al. 296–307. Budapest: L’Harmattan Kiadó.
Zvolenszky Zsófia. 2014. Artifactualism and Authorial Creation. Proceedings of the European Society for Aesthetics 6: 457–469.
Zvolenszky Zsófia. 2015. An Argument for Authorial Creation. Organon F 4: 461–487.
Zvolenszky Zsófia. 2016. Fictional Characters, Mythical Objects, and the Phenomenon of Inadvertent Creation. Res Philosophica 93: 311–333.